A címben föltett kérdésre látszólag nagyon egyszerű a válasz: ha megfelelő minőségű a tükör, akkor magunkat. A valóság azonban – mint sok más esetben is – bonyolultabb, mint amilyennek gondolnánk.

Hogy nézünk ki?

Általában meg szoktam kérdezni a klienseimet, hogy mennyire elégedettek a külsejükkel; ha tehetnék, megváltoztatnának-e magukon valamit. Főleg a hölgyek körében fehér hollónál ritkább az az eset, amikor valaki úgy tetszik magának, ahogy van. A kifogások egy (kisebb) része reális. A túlsúlyos kliensek szeretnék leadni néhány kilót, tűnjön el az ekcéma (pattanás, májfolt, narancsbőr, stb.), legyen kisportoltabb.

Az esetek jóval nagyobb részében azonban azt vagyok kénytelen tudomásul venni, hogy – többnyire a nőknek – egészen torz képük van önmagukról. „Hatalmas, görbe orrom van.” „Csirkenyakam”, „x lábam”, „vastag combom”, a példákat oldalakon keresztül lehetne sorolni. Ezek a kifogások általában köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Korábban el sem tudtam volna képzelni, mekkora tragédia lehet, ha valakinek a két első foga között van egy alig észrevehető rés. És még nem is említettük a hölgyeink keblét, amelyik túl kicsi, túl nagy, aszimmetrikus, nem megfelelő formájú, stb., teljesen függetlenül attól, hogy a valóságban hogy néz ki. A testképzavar talán leglátványosabb megjelenési formája az anorexia nervosa. Ebben az esetben a beteg (itt már jogosan használhatjuk ezt a szót) szörnyen kövérnek érzi magát, embertelenül koplal, miközben valójában egy csontvázra emlékeztet.

A divat hatása

Annak idején sokat gondolkoztam azon, miért alakul ki ez a hamis, többnyire negatív kép a külalakunkról. Rá kellett jönnöm, hogy az esetek elég nagy részében nem a testünk a fő probléma. Az egyik legfontosabb külső ok a divat. Ez nem csak azt írja elő, hogy milyen magas legyen a cipők sarka vagy hogy milyen színű körömlakkot viseljenek a nők. A mindenkori szépségideál is korról-korra változik. A művészek általában az éppen legszebbnek tartott modelleket ábrázolják. Íme, néhány példa:

A reneszánsz ízlés valamennyire közel áll a mostanihoz, bár nem teljesen ugyanaz. Az alábbi kép jól mutatja azt, hogy akkor mit tartottak szépnek:

Itt Leonardo da Vinci: Léda és a hattyú című festményét láthatjuk. Hasonló nőalakokat festett Raffaello, Botticelli, Tiziano és még sokan mások. Valamivel később azonban már ezek az akkor álomszépnek tekintett hölgyek kápráztatták el a jó ízlésű közönséget:

Ezúttal Rubensnek a Medici Mária részére festett képében gyönyörködhet az, akit ilyen ízléssel áldott meg a sors. Talán jól sejtem, hogy a festmény modelljei manapság igen csekély eséllyel pályázhatnának arra, hogy egy férfimagazin címlapján tündökölhessenek.

Nem szeretnék hosszasan elkalandozni a művészettörténet területére. A két példával azt akartam illusztrálni, hogy a mindenkori szépségideál változik, aki ma szép, az holnap talán már szégyelli a külsejét.

Az utóbbi évtizedekben kifejlődött plasztikai sebészet fölgyorsította ezt a „fejlődést”. Megjelentek az ipari sorozatban gyártott nők. Botox-szal kisimított homlok, hialuronsavval abnormális méretűre fölfújt ajkak, esetleg plasztikai műtéttel lefaragott orr. A melírozott szőke haj már nem kötelező. A képet hatalmas műmellek egészítik ki a majdnem kockás has fölött. Kim Kardashian és követőinek megjelenése óta a riasztó méretűre föltöltött ülep is a szépség fontos tartozéka lett.

A környezet hatása

Aki nem felel meg az éppen aktuális szabványnak, az csúnya, legalábbis annak kell éreznie magát. Persze nem csak ez okozhatja a külsőnk elutasítását. Nagyon sok sérülés származik a családból és – főleg kamaszkorban – az iskolából, a baráti körből. A külalakunkról alkotott kép nagyrészt a serdülőkorban alakul ki. Ilyenkor egy – a másik nemhez tartozó – kortársunktól akár viccből elhangzó „olyan ronda vagy, mint…” vagy „nagy a feneked” jellegű megjegyzés maradandóan befolyásolhatja az énképünket. Ez különösen akkor szokott előfordulni, ha a szülőkkel nem lehet megbeszélni ezeket az atrocitásokat.

Már a születésünk előtt

Az előbb említett szempontok nagyon fontosak és gyakran okoznak komoly problémákat, de az esetek nagy többségében mégsem itt kell keresni a testképzavar igazi forrását. A külsőnkkel való elégedetlenség többnyire azt takarja, hogy úgy általában nem fogadjuk el önmagunkat, nem vagyunk rokonszenvesek saját magunk számára. Ez a – leggyakrabban be nem vallott – érzés a legkülönbözőbb okokból eredhet. Sokszor a magzati korban kell keresni a probléma eredetét. A szülőknek határozott igényeik vannak a gyerekkel szemben. Legyen fiú, lány, szőke, kék szemű, kövér, sovány, stb. Ha az új jövevény nem felel meg az igényeknek, akkor úgy érzi, elfogadhatatlan.

Gyakran előfordul, hogy a gyerek rosszkor érkezik. Még nincs saját lakás, esetleg az anya még tanul, vagy a szülők válni akarnak, csak még „besikerül” a baba. Ilyenkor a gyerek rossznak, bűnösnek érzi magát. Akkor is, ha az anya sokat panaszkodik, mert fájt a szülés. Az is súlyos következményekkel járhat, ha valaki valamilyen praktikus ok miatt látja meg a napvilágot. Az ilyen esetek közül az a leggyakoribb, hogy azért kellett megfogannia, mert apuka másképp nem vette volna feleségül anyukát. Olyannal is találkoztam, hogy a szocpol. kedvezményhez kellett a gyerek.

Rossz vagy

Később is nagyon sok alkalmunk nyílik arra, hogy rossznak, mindenre alkalmatlannak érezzük magunkat. A szülők egy része kitűnő nevelési eszköznek tartja a bűntudatkeltést. „Nincs egy hete, hogy megvettem neked ezt a pólót és már elszakítottad. Van fogalmad, hogy mennyit dolgoztam ezért?” „Egész délelőtt szenvedtem ebben a hőségben azért, hogy megfőzzem neked a zöldbabfőzeléket, te pedig csak nyammogsz rajta.” „Nagyon el vagyok keseredve. Megint hármast hoztál haza. Hogy tehettél velem ilyet?” A példák még korlátlanul folytathatók. A gyerek önbizalmát is kitűnően tönkre lehet tenni. Ha dicsekszik, hogy milyen ügyesen megcsinált valamit, akkor fölhívják a figyelmét az esetleges hibákra, esetleg megjegyzik, hogy egy másik gyerek mennyivel jobban oldotta volna meg. (Karinthy óta tudjuk: A Bezzeg gyerek.) Az olyan megjegyzések is gyakoriak, hogy „Én a te korodban már …” itt az következik, hogy apu vagy anyu milyen nagyszerű volt, mennyivel különb, mint mi.

Az iskola is nagyszerű terep arra, hogy kialakítsa bennünk a használhatatlanság érzését. Az uniformizált és erősen túlméretezett tananyag csak nagyon kevés mozgásteret ad a tanulóknak. Ha valakinek a gondolkodása vagy a viselkedése nem szabványos, akkor az buta, tehetségtelen, rossz, esetleg hipeaktív. Ehhez az is hozzájárul, hogy a frusztrált pedagógusok gyakran a gyerekeken vezetik le az otthoni és munkahelyi feszültségeiket. A pubertás ugyancsak sok kudarccal, megaláztatással járhat. Ha ehhez hozzáadjuk a gyerekek egymás közötti versengéséből adódó sérüléseket, máris megtaláltuk az önbizalom-hiány egyik bőséges forrását. Pedig még nem is beszéltünk arról, hogy a féltékeny testvérek hogy alázzák meg egymást.

Más akarok lenni

Hadd ne folytassam a példák fölsorolását. Ha valaki nem fogadja el önmagát, az esetek nagyon nagy részében a külsejét vádolja. Erre utal az is, ha mindenáron meg akar változni. A sok plasztikai műtét oka – a hatékony marketingen és a celebek követésén túl – az, hogy mások legyünk, mint amilyenek vagyunk. Erre utalhat a sok tetoválás és az is, ha valaki rengeteg ékszert visel (minden ujjon gyűrűk, nyakláncok, 3-4 fülbevaló, piercing, stb.).

Ilyenkor a kineziológus feladata, hogy föltárja a probléma okát, helyreállítsa a kliens önbizalmát, reális énképét és azt, hogy elfogadja önmagát olyannak, amilyen. Ha ez megtörténik, akkor általában magától megszűnik a testképzavar.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét